Májtranszplantáció, sport és egészség-gazdaságtan - Interjú Jakab Ivettel

2017-malaga-trapi-vb-267.jpg

Ivett egy májtranszplantált sportoló, aki az elmúlt években, röplabdában és teniszben ért el kimagasló sikereket a szervátültetettek között, és ez idén sem volt másként, ugyanis a Szervátültetettek Világjátékán több csillogó érmet is szerzett, de nem mindennapi történetét mesélje el ő maga.

Interjú a Trappancs Egyesület versenyzőjével.

Zana Anita: Ha jól tudom a tenisz egyéniben ezüst-, női párosban bronz-, illetve a röplabda csapat tagjaként bronzérmet szereztél nyáron a Szervátültetettek Világjátékán. Miként emlékszel vissza a versenyre?

Jakab Ivett: Mint minden versenyző, én is a dobogó legtetejét céloztam meg: ez most egyik számomban sem sikerült. Erre legtöbb esélyem tenisz egyéniben lett volna, ahol sokáig vezettem a svájci teniszezőnő ellen, aztán sajnos kiengedtem a kezemből a győzelmet. De hogy a jó oldalát is nézzük: így legalább maradt motiváció a következő két évre. Női párosban Almagroc Carmen veseátültetett sportolóval indultam, itt olyan erős mezőny jött össze, hogy reális volt a harmadik helyünk. A vegyes páros mérkőzéseket nagyon vártam, mivel a sokszoros Európa - és világbajnok Kégel Tamás mellett versenyezhettem, itt 32-ből indultunk. Sajnos a négybe jutásért játszott mérkőzés előtt Tomi jobb keze megsérült, nagy fájdalmak között tudott csak tenyerest ütni, így az előre tervezett taktikánk dugába dőlt. Fordítva kellett felállnunk, az ellenfél is hamar rájött, hogy érdemes Tamás tenyeresére játszania, ehhez képest nagyon szoros és színvonalas meccset veszítettünk el.

Ami miatt ez a Világjáték nekem mégis különleges marad, az az, hogy sok év versenyzés után ez volt az első, ahová el tudtak jönni, szurkolni a szüleim. Persze szerettem volna „megajándékozni” őket azzal az élménnyel, hogy élőben végignézhetnek egy világbajnoki győzelmet, de állításuk szerint – a pálya szélén elszenvedett szívinfarktusok ellenére – így is nagy élmény volt, ha csak nézőként is, de részt venni a versenyen.

ZA: Mióta röplabdázol és teniszezel? Mennyit töltesz edzéssel?

JI: A tenisszel és röplabdával is megismerkedtem még gyerekként, azonban komolyabban csak a transzplantáció után kezdtem el foglalkozni velük. 2010 óta járok heti rendszerességgel a röplabda válogatott központi edzéseire Székely Gabriella edző irányítása alatt, emellett 2011-ben csatlakoztam a teniszezők csapatához is. Itt Horváth Gábor edző vezénylésével folynak az edzések heti kétszer két órában, és felkészülési időszakban ez még kiegészül a Matuszka Levente segédedző által tartott különórákkal.

ZA: Mióta vagy a válogatott tagja?

JI: A transzplantáció után nem sokkal léptem be a TRAPPANCS Szervátültetett Gyerekek Rehabilitációs és Sport Egyesületébe, ami a Magyar Szervátültetettek Szövetségének tagszervezete. 2010-ben a dublini Európa - bajnokságon már tagja lehettem az első fiatalokból álló Trappancs csapatnak, amiben akkor öten voltunk. Idén tíz éves az egyesület, én, lassan de biztosan kiöregszem belőle, a csapat viszont egyre nő: Malagában már tizenöt fiatal képviselte Trappancs színekben Magyarországot.

ZA: A transzplantációdra, hogyan emlékszel vissza?

JI: Jövőre lesz tíz éve, hogy észrevette egy osztálytársam, sárgulnak a szemeim, ezzel elindítva a különböző vizsgálatok és diagnózisok hullámvasútján. Egy hónap betegség és hat sürgősségi várólistán töltött nap után estem át az életmentő májátültetésen. A végső diagnózis szerint a Wilson-kór akut formája okozta a májelégtelenségem, ami egy ritka anyagcserezavar – a szervezet nem képes feldolgozni a rezet, ezért az felhalmozódik a májban és az agyban, erősen károsítva azokat. Egy kórházban töltött hónap után hazamehettem, folytattam a gimnáziumot, szereztem két diplomát, és persze nem mellesleg válogatott szervátültetett sportoló lettem. A mindennapokban boldog szimbiózisban élek Lukréciával, a májammal, és remélem ez még nagyon sokáig így is marad: én életben tartom őt – ő pedig engem.

ZA: Huszonöt éves vagy. Milyen terveid vannak a sportban és az élet egyéb területein még?

JI: Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor 2013-ban Dél-Afrikában világbajnokok lettünk a röplabda csapattal. Az a jó a csapatsportban, ami a hátránya is: ha veszítünk, az tízszeresen rossz, viszont együtt nyerni is legalább tízszer olyan nagy extázis, mint egyedül. Ez azóta sem sikerült a csapatnak, de nagyon remélem, hogy egyszer megint együtt ugrálhatunk majd. Természetesen a tenisz karrieremből is hiányzik még egy világbajnoki aranyérem, de ha kérni lehetne, inkább azt kérném, hogy hetven évesen is le tudjak még battyogni a teniszpályára ütögetni, ahogyan teszik azt néhányan.

A civil életben az egészség-gazdaságtani pálya elején járok, nagy várakozásokkal ugrok fejest a munka világába. Jó lenne egyszer letenni egy PhD-t, esetleg tanítani, nagy általánosságban pedig kis lépésekben tenni valamit egy beteg-központú, fenntartható egészségügyért.

De mindent egybevetve ez a kilenc és fél év olyan sok mindent adott, - örömöt, élményt, barátot, veszteséget, - hogy ha holnap lekapcsolják a villanyt, én már akkor is elégedett leszek.

Szerző (forrás): Zana Anita
2017. October 20. 17:49

Partnereink

Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.