"A sport mindig is az egyik legfontosabb dolog volt az életemben, és természetes volt számomra, hogy a transzplantáció után is folytatom!" - Interjú Kóka Zoltánnal

kokazoltanasztalitenisz2.jpg

Kóka Zoltán 1989-ben született. 15 éves volt, amikor váratlanul, ismeretlen eredetű vesebeteg lett és állapota  nagyon gyorsan romlott, vesetranszplantációs várólistára került. Bő másfél év dialízis után, 2007 február elején kapott új vesét. A sport az egész életét végigkísérte, 7 éves kora óta hódol a labdás sportoknak. A vesebetegsége előtt megyei I. osztályban volt igazolt labdarúgó, majd a transzplantáció után az asztalitenisz, és a tollaslabda szerelmese lett.

2010 óta a Trappancs Egyesület színeiben folyamatosan biztos tagja a Magyar Szervátültetettek Válogatottjának.

Interjú Kóka Zoltánnal.

Zana Anita: Miként emlékszel vissza vesebetegséged kezdetére?

Kóka Zoltán: 15 éves voltam, és kicsi korom óta fociztam. Szezon elején jött a szokásos sportorvosi vizsgálat, ahol magas volt a vérnyomásom. Eltiltottak, amíg ki nem vizsgáltatom magam. A belgyógyászaton rögtön 80%-os veseleállást mondtak, pedig előtte semmi jel nem utalt erre. Nem fájt semmim, nem vérzett az orrom sem a magas vérnyomástól, nem voltam fáradékony, jól bírtam az edzéseket, a meccseket, és a suliban is a jó tanulók közé tartoztam. Olyan hirtelen történt minden, hogy szeptember elején derült ki a vesebetegség, rögtön kórházba is kerültem hetekre, októberben már dializáltak, november 1-én pedig már transzplantációs várólistán voltam. Nem értettük a családommal, hogy mi történik körülöttünk, teljesen váratlanul ért minket. Heti háromszor dialízis, és teljesen felfordult az életünk.. A szüleimet sokkal jobban megviselte a dolog, mint engem, de talán szerencsés helyzetben is voltam, mert egy gyerek mindig hamarabb átvészeli szerintem a dolgokat, mint egy meglett felnőtt ember. Ha ma történne velem ugyanez, már sokkal nehezebben élném meg a dolgot én is.

ZA: Milyen érzések vannak benned a kezelések és műtét kapcsán?

KZ: A dialízisre többnyire jó emlékekkel gondolok vissza. Felnőtt művese-osztályra jártam kezelésre, és mivel még gyerek voltam, így a nővérek mindig kiemelten kedvesek voltak velem, és a betegtársak túlnyomó része is odafigyelt rám. A legnagyobb gondot az okozta, hogy kellemetlen helyen volt a tű a karomban, én pedig mindig izgő-mozgó gyerek voltam, soha nem tudtam megülni öt percre sem egy helyben, most pedig órákat kellett „mozdulatlanul” feküdnöm a tű miatt. Aztán ahogy teltek a hónapok, rosszabbodott az állapotom, egyre nehezebben bírtam a dialízist.

A kezelések végén percekig ülnöm kellett még az ágyon, hogy helyre jöjjön a vérnyomásom, csillapodjon a hányingerem, és egyáltalán legyen egy kis erőm lábra állni, és elsétálni a mérlegig, hogy sikerült-e lemenni a „száraz súlyra”. Teltek-múltak a hónapok, aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom. Szombat reggel volt, és hamarosan indultam volna a művesekezelésre. Csodálkoztam is, hogy nem szoktak engem zargatni telefonon szombat reggel… láttam, hogy 06-1-es telefonszám… azonnal éreztem, hogy miről van szó. Jött a mentő, irány a főváros. Ott el is tévedtünk helyismeret hiányában, de végül egy másik mentő segítségével odataláltunk a klinikához. Féltem nagyon a műtéttől, de szerencsére se a szüleim, se a nővérek, se senki nem hagyta, hogy nyafogjak, vagy ellenkezzek, és hamarosan toltak is a műtőbe. A transzplantáció hamar megvolt, de utólag kiderült, hogy akadt egy kis probléma, és újra kellett műteni három nap múlva, ahol kiderült, hogy nem is olyan kicsi az a probléma, legalábbis az orvosok azt mondták a műtét után, hogy nem teljesen az várta őket „odabent” amire számítottak… de nagyon ügyesen megoldották a problémát, és az azóta eltelt lassan tizenegy évben minden a legnagyobb rendben van.

Jó érzéssel gondolok vissza mindenre, mert a transzplantáció alatt is jól éreztem magam a kórházban, mindenki igazán kedves és figyelmes volt velem, és szinte szerettem ott lenni, és biztonságban éreztem magam. Nehezen ment ugyan a „felépülés” és a megerősödés (viszonyítási alap lehet az, hogy a vesetestvérem kilenc nap után hazamehetett olyan jól volt, én pedig egy egész hónapot feküdtem bent) Szóval összességében mindenre próbálok pozitívan emlékezni, és építkezni ezekből a dolgokból, mert jelentős részét képezi az életemnek, és ezeknek köszönhetően is vagyok olyan ember, amilyen.

ZA: Hogyan kezdtél el sportolni? Miként kerültél a Trappancs Egyesülethez?

KZ: A sport mindig is az egyik legfontosabb dolog volt az életemben, és természetes volt számomra, hogy a transzplantáció után is folytatom. A labdarúgást abba kellett hagyni a testkontakt miatt, így gondolkodóba estem mihez is kéne fogni. Kapóra jött 2009-ben a Magyar Szervátültetettek Szövetségének kaposvári edzőtábora, mely az akkori Szervátültetettek Világbajnokságára utazó Szervátültetett Válogatott edzőtábora volt, ahová (véleményem szerint) „TELJESEN VÉLETLENÜL” (vagy mégsem?) szervezett egy sporttábort a Trappancs Egyesület nekünk, fiataloknak, ahol az edzők felfigyeltek a labdaérzékemre, és a sport iránti elhivatottságomra, és ők javasolták, hogy el kellene kezdenem komolyabban foglalkozni az asztalitenisszel és tollaslabdával, mert jó érzékem van hozzá, és még előttem a jövő. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Magyar Szervátültetettek Szövetsége mellett, a Feszt Tímea által vezetett Trappancs Egyesületünk nélkül a mai válogatott fiatalabb tagjainak túlnyomó része, nem valószínű, hogy itt tartana. Áldozatos munkájának köszönhetően, mérhetetlen sok lelki-anyagi támogatást kaptunk és kapunk és kapni fog az utánunk következő generáció is, ami óriási mértékben hozzátud járulni többet között a nemzetközi versenyekre való felkészüléshez, és az ott nyújtott kiemelkedő, és sikeres teljesítményekhez.

ZA: Transzplantáltként tollaslabdában, asztaliteniszben és röplabdában is kiemelkedő eredményeket értél el eddig. Melyekre vagy a legbüszkébb?

KZ: Igen, nagyon büszke vagyok az eredményeimre, és rendkívül boldoggá tesz, hogy ilyen sikereket tudtam eddig elérni, mert egészen kicsi koromtól kezdve az volt az egyik álmom, hogy „nagy sportoló lehessek, aki valamiben a világ legjobbjai közé tartozik” Ugyan egészen másképp jött össze ez a dolog, mint ahogy gyerekként erről álmodtam, de nagyon úgy néz ki, hogy nekem ez az út volt kijelölve. Mindig elmondom, hogy a sikereim ellenére tudom hol a helyem a nagyvilágban, és csak azokkal szabad összehasonlítani a sikereinket, akik ugyanabban a helyzetben vannak, mint én, mert csak így kaphatunk reális képet a győzelmeink sportértékéről.

A legbüszkébb címen két eredményt is megemlítenék. Az egyik egy világbajnoki cím asztalitenisz férfi-páros versenyszámban, Tóth Attila barátommal, még 2015-ben Argentínában, a másik pedig egy világbajnoki bronzérem, idén Spanyolországból, tollaslabda vegyes-párosban Tilhof Ingriddel. Óriási mezőny volt, és nem tartoztunk az esélyesebbek közé sem, de valami egészen elképesztő versenyt éltünk ott át, és hatalmasat meneteltünk, konkrétan a mai napig libabőrös leszek, ha azokra, meccsekre és érzésekre gondolok. Nem tudom lesz-e még valaha ehhez a kettőhöz mérhető boldogságban részem a sportból adódóan, de, hogy életem végéig emlékezni fogok erre a két szenzációs napra az teljesen biztos.

ZA: A sporton kívül, mi tölti ki hétköznapjaidat?

KZ: Leginkább a munka. Amikor épp nem dolgozom, akkor szeretek túrázni, motorozni, kirándulni, vagy egyszerűen csak leülni, és beszélgetni egy jót a barátaimmal, és szeretteimmel.

A távolság ugyan nem könnyíti meg a dolgomat, de igyekszem a Trappancs programokon is részt venni, mert bár a mindennapokban is tartjuk a kapcsolatot, a személyes találkozások az igaziak, nemcsak sporttársak és sorstársak lettünk az évek folyamán, hanem barátok is. Nagyon jó látni a kisebbeket, ahogy nőnek, az meg külön megható, hogy példaképként tekintenek ránk, a „nagyokra”.

A krónikus betegséggel együtt élni nem mindig könnyű, de úgy érzem, hogy amennyit elvett tőlem az élet, a veseátültetés után legalább annyit kaptam is. Szerencsésnek érzem magam, hogy megtaláltam az utat, ami boldoggá tesz, és ami hozzásegített a közel teljes élethez.

Kóka Zoltán eredményei

2017. Szervátültetettek Világbajnoksága, Malaga

Röplabda: bronzérem

Tollaslabda – vegyespáros: bronzérem – Tilhof Ingrid veseátültetett tollaslabdázóval

Asztalitenisz – egyéni: bronzérem

Asztalitenisz – férfi páros: aranyérem – Tóth Attila csontvelőátültetett asztaliteniszezővel

2016. Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa Bajnoksága, Vantaa

Tollaslabda – egyéni: ezüstérem

Asztalitenisz – egyéni: ezüstérem

Asztalitenisz – férfi páros: aranyérem - Tóth Attila csontvelő-átültetett asztaliteniszezővel

2015. Szervátültetettek Világbajnoksága, Mar del Plata

Röplabda: bronzérem

Tollaslabda – férfipáros: bronzérem – Lubi István veseátültetett tollaslabdázóval

Asztalitenisz – egyéni: bronzérem

Asztalitenisz – férfi páros: aranyérem – Tóth Attila csontvelő-átültetett asztaliteniszezővel

2014. Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa Bajnoksága, Krakkó

Asztalitenisz – egyéni: ezüstérem

Asztalitenisz – páros: aranyérem – Csuti János veseátültetett asztaliteniszezővel

2013. Szervátültetettek Világbajnoksága, Durban

Asztalitenisz – egyéni: ezüstérem

Asztalitenisz – páros: bronzérem – Katona László veseátültetett asztaliteniszezővel

2011. Szervátültetettek Világbajnoksága, Goteborg

Tollaslabda – egyéni: bronzérem

Tollaslabda – férfipáros: ezüstérem – Szendi János veseátültetett sportolóval

Asztalitenisz – férfipáros: ezüstérem – Csuti János veseátültetett asztaliteniszezővel

2010. Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa Bajnoksága, Dublin

Tollaslabda – egyéni: bronzérem

Tollaslabda – férfipáros: bronzérem – Lubi István veseátültetett tollaslabdázóval

Asztalitenisz – egyéni: aranyérem

Asztalitenisz – páros: aranyérem – Csuti János veseátültetett asztaliteniszezővel

Díjak, elismerések

Hajdú-Bihar megye Önkormányzatának Kovács Pál Díja

Szerző (forrás): Zana Anita
2017. November 21. 16:50

Partnereink

Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.